Haflingi lovasok
Lóháton van a földi mennyország.
Beugratás vágtába
A ló kiképzésének korai szakaszában a vágtamunka nem kap nagy súlyt, ennek oka, hogy az egyensúlyát még nem talált ló csak néhány végtagugrás erejéig képes egyensúlyban maradni, hordozni magát. Ütemtelen, gyorsuló-lassuló a mozgása, gyakran visszaesik ügetésbe. Gyakori a lábsorrend „összekeveredéséből” fakadó sérülés, húzódás.
A vágtamunkát célszerű hosszú, egyenes vonalakon, a szabadban kezdeni. A vágtamunka kezdetén egyenes vonalon, egyenlő támaszkodás mellett, egyenes nyakkal, nyugodt és a hatás eléréséig fokozódó csizma, esetleg pálca segítségekkel bírjuk galoppozásra a lovat. Fontos, hogy a zárt ülésből fakadóan a lovas már az első vágtaugrással képes legyen velemenni.
A beugratás során együttható befolyások a ló számára nem jelentik veleszületetten a vágta jelét. A természetben a ló általában fokozott ügetésből esik át vágtába.
A lovaglásban a vágta megkezdését ezért nevezzük beugratásnak, mert a vágtát megelőző bármely ütemes jármód vagy az álló helyzet egy határozott vágtaugrásba megy át, és kifejezetten vágtaugrásokkal folytatódik.
A beugratás segítése a hajlítás segítségéhez hasonlóan három fázisra osztható (41.ábra)
A vágta mint jármód tárgyalásánál már leírtuk, hogy a ló attól függően, hogy melyik kézen vágtázik, igyekszik valamely átlós lábpár síkjában előre vinni testét. Ez különösen jól érzékelhető lovardában, mert a fal mellett lovagolva erre a hatásra rásegít az is, hogy a ló eleje általában szűkebb mint a hátulja (az elülső lábak közelebb helyezkednek egymáshoz mint a hátulsók).
Éppen ezért lovardában a fal mellett vágtázva a ló elejét igyekszünk beljebb vezetni belső állításban lovagolni, ezzel az egyenességet fenntartani.
Fiatal lovak a beugratását a lovarda sarkában, vagy kiskörről gyakoroljuk. Fokozottan ügyelni kell az ütem rendezettségére a beugratás előtt, illetve ha állóhelyből ugratjuk be, a nyugodt szabályos állásra.
A hátraléptetés
A hátralépésről és végrehajtásának elvárt módjáról, a nehézségekről a jármódok tárgyalásánál beszéltünk. Ugyancsak említésre került a büntetések alcím alatt. Itt a hátraléptetésről, azaz a hátralépéshez szükséges állapotról, befolyásokról lesz szó.
A hátralépés több szerző szerint a lónak nem természetes jármódja, arra tanítani kell. A hátralépés túl korai vagy szakszerűtlen tanítása a lovat megtanítja arra, hogy az előrelovaglás elől hátra kitérjen, a szártól hátra meneküljön. Éppen ezért a hátralépést csak a biztos támaszkodásban, a csizmák előrehajtását biztosan elfogadó, egyensúlyát visszanyert lóval gyakoroljuk. A hátralépés hossza 4-5 lépés vagy egy lóhossz.
A hátraléptetés során együttható segítségek megegyeznek az állóhelyből lépésbe megindulásáéval, a különbség annyi, hogy az előrehajtó befolyásokat a szár felfogja és a keletkezett izomerőt a hátralépésre fordíttatja. Ez persze csak elmélet, hiszen korábban tárgyaltuk, hogy a hátralépést más izomcsoportok végzik, mint az előre lépést.
Összefoglalva a hátraléptetéshez szükséges befolyások a következők:
A hátralépés megkezdése előtt el kell dönteni, hogy hány lépést vagy milyen hosszan akarunk hátraléptetni. A hátralépést lépésenként kell lovagolni, ügyelve rá, hogy a lépés hossza és magassága is meglegyen, a ló ne a földön húzza a lábát. A hátralépés irama nem lehet gyors, az ütemesség itt is fontos. Amennyiben a kívánt mennyiségű hátrálás megvalósult, a felvevő szár hatást be kell szüntetni, a mozgást előrehajtó befolyásokkal meg kell szakítani.
A hátralépés befejeztével a lovat szabályosan, négy lábon állítsuk meg. A hátraléptetés előrehajtó és felvevő befolyásainak kiváló próbája. A ló szempontjából a fokozott konchajlítás előgyakorlata (lásd összeszedettség).
A hátralépésnél elkövethető hibák túlnyomórészt az előkészítettlenségből adódnak, nevezetesen a támaszkodás, az előrelovaglás elfogadásának és az egyensúly problémáinak visszatükröződése.